TÁMOGATÓINK VOLTAK


 



 

 Magyar Szak- és Szépirodalmi
Szerzők
és Kiadók
Reprográfiai Egyesülete
 



PARTNEREINK

 


  



A KELEMENI ESTÉK
új helyszíne:

a VÁRFOK BOROZÓ
(I. Várfok utca 10.)
 




 




 




HUNGAROVOX KÖNYVKIADÓ
és
OKTATÁSI STÚDIÓ98x147

 



Az UART és a
PARTIUM folyóirat honlapja
 



HONLAPJAINK
ÉS
BLOGJAINK

 

ECETTEL SAVANYÍTOK

 
 

SZAPPANOS GÁBOR BLOGJA

 

TROLLZAJ
(TOLVAJ ZOLTÁN BLOGJA)


 

 

NOVÁK VALENTIN
HONLAPJA

Ez nagyon jó


ZSÍR BALÁZS HONLAPJA
(G. ÉS N. URAK)


 

előző oldal  1 2   következő oldal
Kelepressz: Az irodalom nélkülözhetetlen volta / 2010.12.09
Kelepressz: Hírünk a neten (is) / 2010.11.15
Kelepressz: Dévavári esték 6. / 2010.08.03
Kelepressz: Dévavári esték 8. / 2010.08.03
Kelepressz: Dévavári esték 7. / 2010.08.03
Kelepressz: Dévavári esték 5. / 2010.03.23
Kelepressz: Dévavári esték 4. / 2010.02.13
Kelepressz: Lepketánc (kötetbemutató) / 2010.02.08
Kelepressz: Dévavári esték 3. / 2010.01.13
Kelepressz: Két hangzóanyag / 2009.12.30
Kelepressz: Dévavári esték 2. / 2009.12.09
Kelepressz: A Kelemenek is vélük gondoltak... / 2009.12.09
Kelepressz: Mobil kávéház / 2009.11.16
Kelepressz: Az utak párhuzama... / 2009.11.16
Kelepressz: Dévavári esték 1. / 2009.11.16
Kelepressz: Nagyanyám sosem integetett kétszer ugyanúgy / 2009.10.12
Kelepressz: Szindbád vizein / 2009.09.21
Kelepressz: Szorítsuk-e mértékbe az időt? Avagy a magyar (víg)eposznyelv megújítási kísérlete / 2009.09.21
Kelepressz: Az Égretörő / 2009.09.21
Kelepressz: Együtt erősebbek vagyunk - beszélgetés Gáspár Ferenccel / 2009.07.24
Kelepressz: Csak egy réteget érdekel, de azt nagyon - beszélgetés Payer Imrével / 2009.06.23
Kelepressz: Szappanos Gábor pályázatgyőztes / 2009.06.17
Kelepressz: A Kelemen Kör története, hitvallása, tervei / 2009.06.08

Szorítsuk-e mértékbe az időt? Avagy a magyar (víg)eposznyelv megújítási kísérlete

Magyar nyelvünk talán a világ összes nyelvei közül hajlítható legkönnyebben időmértékbe, még a klasszikus korok görögjéhez és latinjához képest is. Példa erre számos adódik Sylvester János íző, disztichonos Újszövetség-fordítás bevezetőjétől, Vitkovics Mihályon, Virág Benedeken át a nyugatos vagy Új Hold-as költőnemzedékekig, végső soron Papp Tibor disztichon generáló programjáig.

Mindenben a mérték

Arma virumque cano-t kiáltani, felfegyverezni magunkat egy időmértékes kalandra, és hexametereket írni, azt kell mondjam, nem oly vitézség, mint sokan gondolnák. Gyakorta fel sem tűnik, a magyar nyelv jellegéből adódóan, hogy a hétköznapi beszéd is időmértéket ringat – trochaikus, jambikus vagy akár daktilikus szintagmákat, mondattöredékeket. A verseléssel komolyabban sosem foglalkozók azt hihetik, hogy az általános iskolai vagy gimnáziumi mora-rajzolások, mora-számlálások és verslábpötyögések után megszabadultak a versmértékbe tört időtől. Nincs több verslábizmozás! Mert ők nem is sejtik, hogy az időmérték a leghétköznapibb valami, a leghétköznapibb időfogódzó, támpont, még a másodperc is elvontabb találmány nála. Mert a versláb szabta ritmus sokszor a tánc ütemét „pergeszöki”, sokszor a menetelés monoton lendületét trappolja, vagy az ideges ujjszaladás metrumát kopogja, máskor a lihegés iramát vagy a kántálás tempóját adja ki. S gondolhatna a diák is, aki már messze nem deák, a nyári szünet bűvös, táblára írt dipódiájára: Vaká // ció! Senki nem menekülhet hát a mértékbe tört időtől. Legfőképp a költők nem. A költőknek a ritmus- és rímismeret abc-jük kellene, legyen, mint hiteles, képzett festőnek, grafikusnak a Barcsay-anatómia.

Magam már általános iskolában olyan verslábakat ismertem tanárom jóvoltából, melyeket legfeljebb csak gimnáziumban tanítanak. Mikor aztán középiskolásként írogatni kezdtem, főleg versszerű képződményeket, megfeledkeztem arról, hogy a verslábak felhasználhatók a költészetben. Látszólag mennyivel egyszerűbb a hangsúlyos magyaros-, a szólamnyomatékos- és/vagy a szabadverselés. Nem kell kerékbe törjem a gondolatot. Ez volt vezéreszmém. Ennek ellenére magyar szakos főiskolásként én oldottam meg egyedül hibátlanul a szemináriumi verstani feladatot. És mégis az időmértéktelenség jegyében született meg első verses könyvem. Mondanom sem kell, akarva akaratlanul időmértékes sortöredékekkel, mert ha jött, önként jött ajkamra a metrum a ritmusbeli pongyolaságok és nemtörődömség ellenére is.

Hexameterre beszélő

Hexameterben írni sem akkora hőstett, mint gondolná az, aki soha nem írt hexameterben, vagy egy-két sor hexameter- esetleg disztichon-kísérletnél soha nem jutott tovább, netán a jól bevált jambikus lehetőségekben ringatja el önmagát. A hexameter az időmértékes megnyilatkozás, az epikus megformálás alapja. Legalább hexametert, legalább disztichont írni minden költőnek tudnia illene. Hosszan és nagy formabiztonsággal. Nem akarom, hogy ezektől az epés megjegyzésektől bárki is megsértődjék, nem. Célom a ráébresztés. Bár a jelenlévőket nem kell ez ügyben tettre szólítani… Minden költő „próbálja fel” az időmértéket! Első alkalommal romlott cédaként öleli körbe tettre hívóját, talán ad két pirrichius puszit, de mire elöntené a költőt a metrum kéje, már el is hagyja egy verssor közepén, mert rájön, nincsenek a poéta tarsolyában morákat pengő aranyak. Ám ha megismerjük, magunkhoz édesgetjük halkan remegő, alázatos invocatiókkal, mérték-lelke mélyéig hatolhatunk, hites múzsánk lehet, aki hozzánk simulva, lélegzetvételünk izgalomba szaporításával is irányt szab nekünk. Az időmérték, ha jól használjuk, véráramunkba oldódik…

Szabályok és szabálynélküliség

Ma már nincsenek olyan kötöttségek a metrikus verselés gyakorlatba plántálásakor, még a szigorúnak tűnő hexameterben sem, mitől berezelni illene. Utóbbihoz kettő verslábat kell ismernünk (spondeusz, daktilus), tudni való az „ötödik és hatodik versláb szabálya”, aztán nosza. Írás közben lehet, hogy holospondeuszi vagy holodaktilusi sorok menetelnek elő a tollszárból, ennek megfelelően lehet, hogy 13 szótagosak, lehet, hogy 17 szótagosak, s e két szélsőség között változó hexametereink szótagszáma, lehet, hogy stimmelnek sok helyen a pentémimerész metszetek és a bukolikus dierézis, mindez lehetséges, de aki ma hexametert ír, nem kell odafigyeljen ezekre a huncutságokra, melyek Kazinczy, Berzsenyi idején, a magyar nyelvű metrikus verselés klasszikus korszakában nagy komolysággal és versengve törekedtek.

A mai költők felgyorsultak, mint a körülviharzó valóság. Nincsenek e fékezhetetlen iramból kiléptető időszigetek, niklai nyugalom-hömpölygések, uram bocsá’ kufstein-csöndességek. Kevés a nyugodt, versnek szánt, meghitt pillanat, mikor a szabályok tökéletesítésén is tűnődni lehetne akár. Ma küzdelem, verseny van versíró körökben is: minél előbb, minél többet, minél több elismerésért költsön, aki költő. Ha időmérték, akkor szőrmentén. Ha mondandó, akkor pongyolán. Nagyságnak álcázva a keveset, tudásnak a nem tudást. Nem önmagáért, hanem a jelenlétért küzdjön a verspiaci kofa. Mert ma a jelenlét számít. A jelenlét állandósítása viszont nehezen bírja a mérték-ékszerek lengedezését, csilingelését, általában a csiszoltságot. Nehéz a költőnek úgy csinosítani versportékáját, hogy az a rapid-elvű megmérettetéseken túl az idővel, feledéssel szemben is versenyben maradjon. Ha időmértéket használ, a verslábhoz botfülű, szövegen szocializáltak sokszor meg sem hallják. Minek hát az erőlködés… Mennyire idegen volt ez az elvtelen rohanás a klasszikus nagyoktól, egy Vitkovics Mihálytól, egy Virág Benedektől, egy Berzsenyitől. Persze az idő fut, és vele kell gyorsuljunk…

Az idő szintjei az eposzban

Az időmérték egyfajta időzárvány, akár ha a borostyán megőrzi a földtörténeti korok időszeleteit, úgy az eposz is megőrzi a többszintű időiséget. Legalább nyolc időt feltételez egy eposz. Egyrészt ott a megalkotási idő, amely a ráfordított energiák köntöse. Minél gyakorlottabb az ember a hexameterben, annál gyorsabban veti papírra a sorok egymásutánját, gombolja magára e köntöst. De a javítgatásokról sem lehet megfeledkeznünk, mint idő- követelő tényezőről. Természetesen nem elhanyagolható az eposzidő, azaz a műben foglalt történések ideje, melyet tovább tagol az in medias res, egy eposzidőn belüli időre. A recepció, az értelmező, befogadásra szánt olvasási idő is adja magát. Kevésbé nyilvánvaló, hogy van egy játékos időkapcsolat is (az időmértékes alkotások esetén általában), a skandálási idő, amely lassítja az eposzt… Ehhez kapcsolható a cezúrákkal szabdalt skandálás, a cezúra idő, ahol tovább nő az időráfordítás, hiszen a két alapmetszet három részre tagolja a sort, a metszeteknél pedig illő torpanni skandáláskor. A skandálási idő egyben ki is zökkent az értelmező olvasásból, s elbódít a ritmus időből eredő, de az időfelettiség képzetébe ringató csodájával. De ott van a szótagidő (ha bizonyos esetekben engedünk, akkor 12 szótagtól 17 szótagig), s ott, az ehhez szorosan tapadó moraidő (24 mora), a sorok mögé képzelt, érzett négynegyed… Ez a többidejűség tagadhatatlanul gazdaggá és izgalmassá teszi az eposzt. Egy szintig… Ugyanis ma többre, másra vágyik az olvasó, mint a hajdani rapszodosz-hallgatók…
Az eposz liturgiája

Hajlékony a hexameter szótagszámot tekintve (12-17), a kötetlenebb élő beszéd emlékeként, kötött viszont moraszámot tekintve (24), hiszen csak négymorás verslábak találhatók benne. A záró spondeuszt például nem helyettesítheti a hárommorás jambus, vagy kétmorás pirichius. (Persze a többit sem.) Ez az engedek rajta szótagszámban, húzok rajta moraszámban elv teszi a hexametert epikus, mesélő, hadakat mozgató sorrá. Ez a képlékenység – szigor és engedmények határán olyan, mintha a klasszikus kor görög hadserege menetelne bele az eposzba, holodaktiluszi, síkvidéki, szapora menettel, ahol minden lépésre kétszer csörren a menetfelszerelés, vagy holospondeuszi, hegyen, ingoványon cammogással. Ám a háttér dobjai, melyek a moraszámot szabják, mégis megadják ennek a menetnek a kizökkenthetetlenség érzetét, az alap négynegyedet.

Ennek a háttérből való moradobpergésnek (titititi-titititi) azonban hosszabb távon, márpedig eposznál csak hosszabb távokról elmélkedhetünk, két hatása lehet. Ha a szöveg nem mond ellent izgalmasságában az eposzmélyből szűrődő monotóniának, akkor unalomba fordulhat. Talán ez lehet az oka, a műhossztól eltekintve, hogy az eposzokat napjainkban inkább olvassák kivonatolva. A benne foglalt izgalmak ugyanis a mai kor emberének csak esztétikai síkon mondanak valamit. Ellenben, aki szereti a monotonitást, azt bevonzza az eposz-borostyán legbelsejébe, egy csodálatos időkalandra. Kicsit úgy működik e háttérritmus, mint a sokat kárhoztatott techno stílus, mely bár az attraktív zenei hatásoktól mentes, de a sámánritmusokig letisztított képleteivel (hang- és fényeffektusokkal, sajnos drogokkal) tudatalatti állapotokba vonzza a hallgatóságát. Ám ha belegondolunk, nincs új a nap alatt. Ha valaki végigfigyeli egy hadsereg vonulását (gondoljunk az eposzi enumerációkon kívül az Egri csillagok adott jelenetére is), a sokszínűség, tarkabarkaság ellenére belekerül a vonulás vonzásába, az egymás után következés áradásába. És miről szólnak az eposzok. Röviden összefoglalva: hadak vonulásáról, megütközéséről. Enumerációkról és duellumokról. Emberi és isteni szinten. Isten közösségben való befogadásához, megérzéséhez elengedhetetlen a kapcsolatfelvétel, a liturgia, a működés. Elengedhetetlen a működés állandósága, ha tetszik monotóniája, hogy a hívő komfortosan érezze magát a liturgiában, tudja, mi, mikor következik... Az eposz befogadásához, a seregszemlék kollektív emlékezetet erősítő, identitást növelő és genealógiai tudást mélyítő sulykolása, a történések kiszámított egymásutánja (eposzi kellékek alapján), a párbajképletek fogódzói, a deus ex machinák bizonyossága, és ezáltal az istenek nagyságának feltétlen elfogadása, megteremti az eposzhallgatók biztos közérzetét. A rapszodosz megpengeti hangszerét, talán még a négymorás, négynegyedes alapritmust adó dob is ott pereg a háttérben, s a hallgatóság elring az eposz komfortos, belakott tengerén…

Hogyan lehet izgalmassá, maivá tenni az eposzt?

Csípes M@tyi című vígeposzom, eposzparódiám, toposz-frissítésem, vagy, hogy nevezzem, egy, az eposznak végképp nem kedvező korban született, felhívásra. Végül a felhívástól függetlenül jelent meg a Z-füzetek sorozatban, Szepes Erika értő gondozásában. Egy mai verses epikai-, epopeia-kísérlet eleve csak akkor lehet izgalmas, a szakmán kívül is ható, ha parodizál, a vígeposz jegyeit hordozza magán.

A Csípes M@tyi ugyan tematikájában Lúdas Matyi-s, központjában a háromszori, elmés bosszú áll, melyet Fazekas is úgy emelt be a Kárpátok bércein belülre, mint toposzt, s mely keleten zsendült, a nippuri szegényember akkád nyelvű történetében… Természetesen a sztorit modernizálni kellett, az eredeti felhívás szerint is, így Csípes M@tyi egy számítógépes guru, Döbrögi, aki most Köpködi, pedig egy kigyúrt gengszter.
Ekképp az eposzvállalkozás alatt a műfaj nyelvében lehetett a legnagyobb újítást végrehajtani. Innovatív törekvéseim elől nem menekült az alvilági szleng, a számítógépes szakzsargon, a túlbecéző nyelvgügyögés, a szexcset, az álláshirdetés szöveg. Rájuk kattant az időmérték kérlelhetetlen kalodája. Mai életünk szavainak hozzáidomítása a hexameterhez nem volt egyszerű feladat, de hatalmas élményt jelentett. Gyakran csak szóferdítések, szójátékok révén ment. A bevett gyakorlat mellett, miszerint magánhangzókat rövidítünk a ritmus kedvéért, néha megesett ellenkezője is. Az „ergonomíai székkel” szintagma enyhén szólva furcsán hat, furcsábban, mint egy rövidülés, de a görögben, az ergonómia például nem ergonómia, hanem a hangsúly szabályok szerint ergonomía. Így volt, hogy a nyelvek közötti kalandozás segített ki ritmusbajomból.

Igazi ritmustörésre nem nagyon vetemedtem, az „ötödik versláb szabályt” mindig betartottam, a metszetekre ennyi sor esetén pedig bajos odafigyelni. Néha kijöttek, legtöbbször nem. Ellenben volt egy furcsa véletlen. Hexameter írása közben az ember tudatosan skandál. A ritmusözönben néha hatalmába keríti a daktilusok mámora, és hopp, máris ott van a hatodik verslábban egy daktilusz, ami nem oda illő, ellenben, ha a sor gondolatilag nem lezárt, tehát egy enjambement-ban folytatódik, néha annyira feldobja a mondandót ez a vétés, hogy meghagytam az utókor örömére...

Viszont tudatos volt, hogy a hexameter-tengerben más ritmusképleteket helyeztem el a 4. fejezetben. Szapphói strófát kapott egy tánczenei betét, és az aszklépiadészi strófa moráival jelöltem egy szöveg nélküli, nyomdafestéket nem tűrő, káromkodás rigmust.

Egyik fontos törekvésem a hexameteres alkotásokra oly jellemző, főleg az egytagú töltelékszavak kigyomlálása, de legalábbis egyelése, és olyanok megtalálása, melyek még nem degradálódtak a kötöttségek oltárán.

Az eposz-egész (fent vázoltakból eredő) monotóniáját a szójátékok, szóferdítések, kontaminációk mellett a gyakori belső rímek használatával oldottam. (A rímes időmérték, hisz nem idegen költészetünktől.) Ezek a rímek nem a hexameter-végeket csengetik össze, hanem sorköziek, vagy több soron ívelnek át…

Az eredeti eposzkellékek miniparódiáival is fokozható az újszerűség. Ilyen Csípes M@tyiban a pikánssá tett invokáció, az elbagatellizált, de hatásos in medias res kezdés, a gengszterek enumerációja, a párbajok hősiességének lefokozása, az epitheton ornans-ok lealacsonyítása…

Működött tehát a verslábgép, izmosodott is az elmém. Működött az eposzújító nagyüzem. Reggel hétkor keltem egy hónapon át. Tizenegyig írtam, két órát még javítgattam, aztán átesett a műrész az asszonyi próbán, s ha kedvesem arcán több mosolyt véltem felfedezni, mint borút, az adott eposzdarabkát félreraktam a nagy csiszolásig. Működött tehát a verslábgép, csikorgott (főleg eleinte), nem úgy, mint Papp Tibor írótársunk disztichongeneráló programja. No, de bánja fene, nekiadjuk mi, fehérjealapú eposzírók az időmértékes sorpár végtelen, random lehetőségét, magunk pedig megírjuk a végtelen másik felében tanyázó hexametereket…

A konferenciáról itt tudhat meg többet!

Kelepressz / 2009.09.21

E-mail l Wembester l Adatvédelem l Portáltérkép l Admin
Kelemen Kör © 2009