TÁMOGATÓINK VOLTAK


 



 

 Magyar Szak- és Szépirodalmi
Szerzők
és Kiadók
Reprográfiai Egyesülete
 



PARTNEREINK

 


  



A KELEMENI ESTÉK
új helyszíne:

a VÁRFOK BOROZÓ
(I. Várfok utca 10.)
 




 




 




HUNGAROVOX KÖNYVKIADÓ
és
OKTATÁSI STÚDIÓ98x147

 



Az UART és a
PARTIUM folyóirat honlapja
 



HONLAPJAINK
ÉS
BLOGJAINK

 

ECETTEL SAVANYÍTOK

 
 

SZAPPANOS GÁBOR BLOGJA

 

TROLLZAJ
(TOLVAJ ZOLTÁN BLOGJA)


 

 

NOVÁK VALENTIN
HONLAPJA

Ez nagyon jó


ZSÍR BALÁZS HONLAPJA
(G. ÉS N. URAK)


 


előző oldal  1 2   következő oldal

Boldogh Dezső
Eszterhás Dániel
Józsa Zoltán
Klement Zoltán
Novák Valentin
Payer Imre
Szappanos Gábor
Tolvaj Zoltán



Novák Valentin

Röhögünk

Kirándultunk. Pontosabban legurultunk a hegyről. Zó ezerrel, mert neki sportkocsija van. Úgy tép, mint egy állat. A kesztyűje szarrá ment, mire leért a sorompóig. Az én gépem ócska csotrogány, az első százon kiborultam, mikor megkóstoltam egy kátyút. Röhögtem, a nevelők is. Mit tehetnénk: röhögünk. Ez egy ilyen élet! Nyugodtan röhöghetünk, mert rosszabb már nem lehet. Gyusz is mindent megúsz. Múltkor „véletlen” nekifutott egy egri lejtőnek. Zuhant vagy nyolc métert, aztán röhögve visszaszaladt az úton. Nem normális! A nevtanok röhögtek. Gyusz röhögött, a többiek röhögtek. Gyusznak annak idején leégett mindkét keze, amikor a fán belemarkolt a magasfeszültségbe, s rövidre zárta önmagát. Azóta viccet csinál a műkezéből. Ha biciklizik, a kormányon hagyja, vagy kiteszi az ablakba, hogy mindenki elszörnyülködhessen. Ezt is röhögve meséli. Azóta már szereti az Isten, mert minden hülyeségét túléli. Ezen a túrán is rosszul vette a kanyart, s tíz méter mélyről, a szederbokrok aljáról kiabált, húzzuk ki. Röhögött, amikor végre kikecmergett a tropára ment bringával. Csak egy karcolás volt a szeme fölött. Biztos Isten is úgy gondolkodik, minek szívassa tovább, neki már mindegy, az élete el van cseszve. De nem erről akartam mesélni…
Szomorkás délután volt. A nap bilincsbe verve támolygott a felhők között. Kisubul ötéves lehetett akkoriban. A kertben mászkált. Vödrében épp homokot szállított egy nagyszabású vállalkozáshoz. Várat kellett építeni a betolakodó hangyák ellenében. A papája mindig azt mondta: a hangyák büntiben lévő emberek. Rosszak voltak, ezért parányivá, jelentéktelenné, eltaposhatóvá varázsolta őket a Jóisten. De meghagyta nekik azt az örömet, hogy gürizhessenek valami kézzel avagy ízelt lábbal foghatatlan-érinthetetlen célért. Látszólag a királynőért, a királynő petéiért. Aztán egy érzékeiken túli távlatért: a boly továbbéléséért, a hangyák tökéletesedéséért, aminek semmi, de semmi értelme. Mert minek az erdőbe tökéletesebb hangya, mikor a világ egyszer úgyis összeroskad. Persze ezt nem tudhatta a dolgozó vagy a katona, de maga a legszentebb várbéli nőszemély, a királynő sem. Ezt már Kisubul sem tudta, csak annyit tudott, hogy a hangyák büntiben vannak. Ennek megfelelően büntette őket. Hogy büntibb legyen a bünti. Az egész vödörnyi homokot a hangyákra borította. Azt hitte, ezzel mindennek vége. Összeomlott a hangya-világegyetem, ő a Dolgok Bevégezője (ezeket persze már megint nem hitte!), s lepergetheti tenyeréről az idegesítően odaragadt szilíciummorzsalékot, mint, aki jól végezte dolgát. Lapátjával el is paskolgatta a buckát, keményebb kérget vonva a rovarok fölé. Nem sejtette, a hangyák tulajdonképp boldogok és röhögnek odalenn, mert végre úgy élhetnek, ahogy szeretnek, rejtve… Délután a nap elmerült a felhőhabok között. Mikor Kisubul fölegyenesedett volna, furcsa fájdalom tépte meg inait. Talán ráborult egy vödörnyi homok az égből. Mindenesetre ő nem lett boldog ettől. Állt a homokozóban, és keservesen sírt. Mikor lépni próbált felvisított fájdalmában, s a homokba huppant. Térdre. Beletenyerelt az előbb elegyengetett kupacba. Azonnal megmászták a méltatlankodva előbújt hangyák. A bátrabbak bele is martak finom húsába. A vérmes katonák fejüket tekergetve rágták a fiú kezét, hogy aztán savval kezdjék ki a rózsás bőrt. Moccanni sem tudott. Zokogva nézte, ahogy emésztik a dühös, elvarázsolt lovagok. Néha könnyeibe ragadt egy-egy termetesebb, potrohos vitéz. Negyedóra telhetett el, mikorra észrevették. Apja ölben vitte be a házba, ahol bátyja épp a kocsijából mászott át az ágyra. Őt már rágni kezdte a halál… Fél éve jött rá; tehetsége van a festéshez. A kezével ugyan tudott fogni, például a sakkbábukat egy kis bűvészkedéssel, szögletes mozdulatokkal odébb tudta tolni a szabályoknak megfelelően, rövidebb szövegeket is képes volt leírni, de percek alatt elfáradt a folyamatos erőfeszítéstől. Mit tehetett, szájjal kezdett pingálni. Ő csak pingálásnak nevezte. Egész gimiben furcsállta a művészetekkel foglalkozó tárgyakat. Nem is nagyon érdekelte se az irodalom, se a rajz. Fölösleges nyűgnek tartotta mindkettőt. A matek, meg a logika vonzotta. Mintha ezekkel kikockázhatta volna a kocsiba vezető útját, ami ellentmond az emberi logikának, ellenben sokkal több benne a misztikum, az emberfeletti döntés, ami képletekkel meg nem fogható. Mindegy. Sokszor sóhajtozott: mit nekem Hölderlin vagy Gogol, Csáth vagy Juhász Gyula, mikor nagyobb nyomorok is vannak az írók elborulásánál, itt vagyunk mi, akik soha, semmi nyomot nem hagyunk, és nyomorultul tűnünk el a földről. Azok legalább tettek valamit, nyugodtan megkattanhatnak. Logikus. Isten adott és elvett. Tőlünk csak elvesz. Miért? Ilyenkor, mikor ez a bűvös miért, amin egész logikácskája bukfencet vetett, elhangzott, mindig messze-messze tekintett. Pedig tulajdonképp a szemembe nézett. Mit tudtam én a választ? Engem egy tantárgy sem érdekelt. A filozófiai órákon állítólag néha megcsillant az elmém, ahogy a tanaram fogalmazott (ennek ellenére elmecsillogásaimat ketteskékkel jutalmazta), ám rendszerekben soha nem voltam képes gondolkodni. Mikor Kisubul nagy festő lett, már ki is állították, csak azóta mélyültem magamban, nehogy lemaradjak… Egy sikeres vagy műveltebb barát hatalmas húzóerő. Akkoriban, a nagy, logikabucskáztató miértek idején sokkal inkább lekötöttek a szexlapok. Több kötegnyi volt nálam. Azzal bizniszeltem. Tudtam az összes csaj meg skac vonzódását. Tudtam, ki izgul a másik nemre, pontosabban ki izgulna a másik nemre, ki gerjed, ki gerjedne a saját oldalára. Ennek megfelelően árultam a lapokat, őriztem, s adtam tovább a titkokat, amik nem is voltak akkora titkok, ha megosztották velem, akiről tudván tudható volt, nem vagyok egy bizalmi ember a bizalmi állásban. „Némi identitás” dolgában nekem is zavaraim voltak. Hol a gay-magazinok izmos pasijaira matyiztam, hol a pucérra vetkőzött fitnesskirálynők izgattak föl a végletekig. A lényeg az izom volt. Egy nyolclábút az izom ingerli pattanásig. Ja, nem tudják mi a nyolclábú. Egy magamfajta rovarnak van két természetes kinövése, amit leginkább csak maga után vonszol, mint két ügyetlen farkat, meg két botja, három-három lábbal, hogy valami stabilitásérzetünk legyen az alólunk kirántott boldogságban. Ugye, mire ezt a naplót papírra verítékezem, már elég irodalmi a stílusom, még gondolatok is meglepnek. Ezen aztán annyira meglepődünk, mármint én meg a gondolatok, hogy néha kölcsönösen faképnél hagyjuk egymást, a tollamról meg egy nagy pacatócsa ázik az árkusra. Milyen szépen mondtam ezt is… De korántsem annyira, mint ahogy Kisubul festett… Bridzs volt az első, akit lerajzolt Kisubul. Bridzset furcsa szerzetnek tervezte a Főépítész, aki néha selejtet is álmodik. Száz kiló, száznegyven centi, állami gondozott cigányleány, aki ugyan valamelyest tudott volna járni, de valami ősbánat annyira kikezdte a lelkét, hogy zabálásba fojtotta a „legkisebbségi” létét. Egyszer, két hét alatt „elmekdonalcozott” százhúszezer forintot, amit a vadiúj számítógépéért kapott. Abban az időben sokat vitáztunk Kisubullal a másságról. Volt, hogy napokig sértődötten kerültük a másikat. Mert én zsidó vagyok, ő meg nem, s ez elég jogalapnak számított, hogy egymást csepüljük. Pedig másságunk fundamentuma közös volt: nyomoroncok lettünk mindketten. Mindig azzal jött, ha nem lettem volna roki, biztos bankár lennék, aki zsebre vágja a világot. Erre mondtam neki, nem lettem bankár, s lehet, inkább elevenen elégnék, mint így éljem le az életem. Persze ezt csak akkor mondtam, ha nagyon depressziós voltam. Az életfogytosok is szoktak ilyet nyilatkozni – „inkább kötél, mint a négy fal között rohadni…” Aztán az interjú végén odasúgják a riporternek: „Mindent leírhat, csak ezt az egyet nem, mert még megszavazzák, ha már mi is azt akarjuk…” Szóval jómagam sokszor leelőítéleteseztem Kisubult, hű de szép szó, ő lebuzizott, mert egyszer megtalálta a gay-újságjaimat, aztán lenáciztam, ő gettószökevényezett, de azért szerettük egymást, hiszen mindketten mások voltunk. Teljesen mások, mint a mások, azok a mások, akikkel tele minden híradás. Csak mi tudtuk, hogy a másság, az más. A másság nem jogalap. A másság állapot. Nem túl jó. De lehet röhögni is rajta… Nem tudom, hogy fért rá Bridzs a félfamentes rajzlapra, de a végén még széle is maradt a papírnak. „Nagy művész vagy, Kisubul” – dicsértem amúgy is sértődött barátom. „Aki egy ekkora múzsát rá tud rakni egy ilyen kicsi felületre, az nagy művész…” Naiv megjegyzésemet, természetesen gúnyolódásnak vette, s rásértődött a sértődöttségre. El sem mondom, miknek titulált. Igaz, osztottam én is. Az első kiállításán békültünk ki. Addigra már több képet pingált. Főleg tropára tört Meyrákról, akkumulátor-temetőkről, hová deformált csontok is kitétettek. Nagyon szürrealistává vált a világlátása. Csonkolt kezű szeretők a strandon, ami egy elektromos batár ülésén terült el… Sivatagi homokfúvások takarta Velorexek, botok, nyomorultak… Vitustáncot járó, összekapaszkodott féllábúak. Lespórolt ujjakkal megáldott zenészek groteszk koncertje, és sorolhatnám a magamfajta, egyszerű figuráknak nehezen befogadható élményeket, témákat. Sikere bőven túlnőtt az intézet hospitális falain… Sikere kiburjánzott a képtárakba, a művészvilágba eresztett léggyökereket, sőt akadt középiskola, ahol művészettörténettétellé avanzsált az érettségin. Tisztelői gyakorta zarándokoltak el az intézetbe. Ilyenkor a cikornyás arabszobában fogadta a látogatókat. A vitrines szekrényekre ragasztott kartonokra applikálta képeit. És szerényen mosolygott, mikor arról kérdezték: honnan… Csak mosolygott… Honnan? Biztos lelkiismeret-furdalásos az Isten, hiszen van miből törlesztenie… De ezt nem mondta. Akkoriban már a szövegelést is unta. Mindent lefestett, miről órákig lehetne csevegni. Persze nem sértett meg senkit, s ha már nagyon elege volt a tömjénezésből, s a barom kérdésekből, azt hazudta, nagyon elfáradt, s inkább visszavonul, nehogy rohama legyen. Könnyes megilletődöttséggel engedték útjára rajongói. Szomorkás délután volt. A nap bilincsbe verve támolygott a felhők között. Kisubul betöltötte a tizenkilencet. A téli fellegek lusta hasukat dörzsölgették a fejünkhöz, amitől már délelőtt megderesedtünk. Kitettünk magunkért. Baráti tűzszünetet kötöttünk. Ő nem zsidózott, én nem náciztam. Békésen iddogáltunk a Pántlikában. Stílszerűen felpántlikáztuk ezt a napot néhány rundóval. Kisubul akkor kezdett lerészegedni, mikor hirtelen átmenettel egy értelmes beszélgetést zaklatott töredékekkel tett élvezhetetlenné. Épp arról diskuráltunk, hogy hol kellene egy téli tárlaton bemutatkoznia, mikor a hangyákkal hozakodott elő. „Hangyák vagyunk mi magunk is, s bárhogyan küzdünk, törtetünk, csak hangyák maradunk. Jelentéktelen dolgokért lelkesedő, semmilyen célokat hajkurászó pontok a végtelen vibrálásban. Valójában semmi értelme a tetteknek, s az a legjobb, ha az ember az életre tisztulásától, azaz az önálló akarat első megnyilvánulásától halála pillanatáig csak sodródik. Az akarat egyedül a sodródás állapotának fenntartására fordítható, mert minden más akarati kísérlet eredménytelen, tehát reménytelen…” Még ásításom sem törte meg lendületét. Nyelt egy korty sört, és… „A hangyák akaratnélküliségükkel is fenntartják a fajt, márpedig egy fajtól több el sem várható. Az akarat a széthúzás alapja, s a faj ellenében hat. Ahol felüti fejét az egyén akarata, pusztulásra ítéltetett a faj. Az emberi is. Nekünk rokkantaknak kell ezt bebizonyítanunk az önbizalomterhes emberegyedeknek…” E szavaknál véletlenül leverte a poharát, s a méltatlankodó, lusta pincérnő akaratos szavai már megakadályoztak minden párbeszédet. Kirúgott minket, s meg is fenyegetett, beköp a nevelőknél, ha még egyszer ennyire becsókolunk. „Hülye szipirtyó, hangyavelejű némber!” Kiabálta magából kikelten Kisubul. „Belefestem egy Meyrába, s majd meglátja, bekövetkezik, amit az ecsetemmel jósolok!!!” „Agyadra ment a sörrel spékelt siker…” Próbáltam csitítani, de azon nyomban viszszatért a régi kerékvágásba: Mit ugatsz, te, kis buzi?! Jobbnak láttam, ha a születésnapján nem replikázok. Csöndben botorkáltam mellette mind a nyolc lábammal, s azon járattam az eszem, hogy mi még akarat nélküli hangyának is rosszak lennénk… Másnap már kora délután megérkeztek az Ubul-szülők. Mindkét
fiukat hazaviszik a hosszú hétvégére. A furgon bekanyarodott a Tisza-villa parkjába, s a gesztenyefa recsegő avarján állt meg. A rozsdás levelek lejárt lemezként csikorogtak, sercegtek. Ubul és Kisubul egymás után gördült le a rámpán. Az egyik nevelő hatalmas rajzlaptartóban hozta Kisubul munkáit, amit be akarnak mutatni otthon, a községi művelődési házban. Nem beszéltünk este óta. Kisubul nem is tudta, hogy fogadalmat tettem, lemondok minden szexuális élvezetről, s titokban – éjjel – elégettem a kert hátsó fertályában az összes pornólapomat. Majdnem az összeset… Erősen szuggeráltam Kisubult, hátha megfordul, s legalább odaint vagy odabiccent marakodótársa felé, de konokul elfordította fejét. Még a szüleitől is ódzkodott mozdulataiban. Minden közeledést hárított. „Hülye mártír, pozőr faszkalap…” – gondoltam. De magam sem forszíroztam az elköszönést, jövő héten úgyis folytatódik minden elölről… Először Kisubul görrent be a mobil rámpán az autó hatalmas béltraktusába, utána bátyja, aki az utóbbi időben egyre rosszabbul volt. Már aludni sem lehetett tőle, mert bár teljesen magatehetetlenné facsarta a disztrófia, mindenáron forgolódni akart az ágyban. Addig nyöszörgött, míg vagy egy mozgásképesebb szobatárs vagy az ügyeletes ápoló segített neki. De mindenkinek vészesen fogyott a türelme. Apja behúzta a furgonajtót, s már el is viharzottak. A gesztenyelevelek nyugtalanul billegtek az udvar homokján, mint parányi halászhajók a tajtékos tengeren, de aztán ez a nyugtalanság is elült. A villa szinte teljesen kiürült délutánra. Mélységes, csöndes sóhaj volt a társalgó. Bementem az arabszobába a könyveimért, mert úgy gondoltam, ha már itt felejtettek három napra, s úgyis változóban vagyok, akkor legjobb, ha tanulok, hisz biológiából és matekból is szarul álltam, így, a gimi utolsó félévében… Közben eszembe jutott, hogy ez a hét teljesen szomorúan telt. Talán nem is röhögtünk egy jóízűt sem. Pedig a legvidámabb barakknak mondanak minket is, akik csak felületesen ismernek. Rosszullétek, szerelmi csalódások sokkolták a társaságot, persze, vizsgázni is kellett, s egy zabszem sem fért meg legtöbbünk seggében… Kisubul is melankolikussá lett mióta fest. Biztos valaki súgott neki – egy festő ne legyen önfeledt… Pedig régen mennyit ugrattuk egymást. Mióta fontossá vált, mióta karrierről kezdett beszélni, mióta feladta az általa dicsőített, öntudatlan hangyalétet, nevetni is elfelejtett… A teremben ott volt Bridzs. Persze, hová is mehetne. Az ő anyja a gyorsbüfé, apja a közért csemegepultja. Most is evett. Boldogan teregette ki szendvicseit az egyenzacskóra, ami alól kilátszott Kisubul rajza, amire épphogy, de mégiscsak ráfért Bridzs, teljes valójában. Nem zavartam. Az evés extázisában talán észre sem vett. Az extázisból nem a valóságra szokott riadni, hanem álomba zuhan. Főleg, ha jól belakott, és unalmas irodalomórákon ücsörög az első padban. Ilyenkor gőzgépként hortyog. Aztán a csittegésekre bocsánatkérőleg fölriad, és röhög az osztály, de a tanár is elnézőleg mosolyog. Olyan „Nincs senkije, csak az álmai” mosoly ez. De Bridzsnek nem bántó, mert annyira naiv, hogy a bántást ugyanúgy nem veszi észre, mint pénze apadását. Az asztalunkig zörögtem botjaimmal, ahol Kisubullal együtt szoktunk pallérozódni, meg amőbázni, ha már nagyon elegünk van a közoktatásból, s nagy lendülettel rázuhantam a székemre. Botjaim jobbra, balra eldőltek. A könyvkupacból előtúrtam – persze legalul pimaszkodtak – az említett két tantárgy bibliáit. Közben kezembe került a pornólap, amit felmentettem az azonnali máglyahalál alól, gondolva a hosszú és ingerszegény hétvégére. Mikor épp távoztam volna, a tolltartóm mellett találtam egy borítékot. Miniatűr rajz díszítette. Kisubul összetéveszthetetlen kézvonásai. Mi a fene ez? Úgy gondoltam, majd fönn az ágyon fölbontom. Intimebb dolgok lehetnek benne, minthogy a csámcsogásból, nyelésből, szuszogásból álló örömszimfónia megfelelő kíséret volna hozzá. Fölfelé indulva összefutottam a másik állandó bentlakóval, Lámával, aki a kaszinóból érkezett jól megtollasodva. Már várta puha „pamlaga”, amit kivételesen elhagyott, hisz rátört a rulettfüggés, egyetlen boldogsága, amiért az ágyát, mi több, az intézet falait is képes órákra hanyagolni. Váltottunk egy-két felszínes mondatot. Megígértem, este lejövök a sakkedzésre, ami minden pénteki szórakozásunk Kisubullal. Aztán el a lift felé… Hasra az ágyban… Először a megmaradt pornólapra sandítottam, lévén, igencsak bizsergett az ágyékom, de aztán legyőztem magam, s Kisubul üzenetét téptem föl… Nagy hó esett a felhők kéjesen pöffedő hasából. Egész délután rendületlenül szitált, akárha egy homokozói játék rostájából hullana a finom, mindent megülő, mindenhová beférkőző homok. A konok kitartás meghozta az eredményét. A furgon többször elakadt a hazafelé úton. Ám mindannyiszor kiküzdötte magát az átfújások, hóbuckák, jégbordák csapdáiból, s meleg, védő, mozgó kuckóként tört a cél felé. Már csak a töltésen kellett végighaladni. A töltés végén ott szerénykedtek a falu épületei. A sárgás fényű utcalámpák kísérteties fénybe vonták a faluszélt. A hófüggöny úgy borult a láthatárral, mint fátyol egy aggszűz könnypárás szemére… A furgon fölnyögdécselt a töltés tetejére. Nyugatról bősz szélöklelések taszajtgatták…

Szia Fric!
Azt hiszem, bekövetkezik lassan, ami egy megtévedt, öntudatra ébredt hangya életében a legnagyobb dolog, agyonnyomja a teher, amit cipel. Kérlek, gondozd, amit az ember-hangyák éléstárába küzdöttem, mindazt a lomot, ami lelkemből felszínre tört. Azt a tudást, hogy tilos másnak lenni, mert csak tilalomfa lehetsz egy vak ár mellett. Rám tenyerelt a világ, ha tetszik Isten, s én elveszek e nagy nyomás alatt. Mindössze annyit ért el, hogy kisajtolta belőlem a megmaradt, jobb részt – képek formájában. Gondolatsav formájában, ami majd ráborul a képeket nézők felhős tudatára, s ott örök hieroglifákat váj a szürkeállományba… És kikezdi a gondolkodásukat… Rájönnek majd, jobb lesz, ha visszaállnak a sorba, a főmederbe, mely az emberiség nevű óriás hangyaboly építőinek alázatútja, hogy az egész hasznos részei legyenek, szemlélődő, de nem gondolkodó sodródók…

A szélátfújás tükörsimára csiszolta a havas jeget. A furgon bizonytalanul tolt fakutyaként csusszant a szűk utacska szélei között. Alant ötméteres mélység, nád és susnya. Kisubul aludt. Bátyja csöndesen könnyezett, miközben magatehetetlen törzse előredőlve, hegyesszöget bezárva a lábával, meg-megrándult. Már nem mert szólni az apjának, hisz az legalább ötször megállt eddig, hogy kiegyenesítse az izomtámasz nélküli, „megtört” gerincet. A furgon reflektorai reménytelenül hasogatták a hódrapériát. Hirtelen fene öklelés dobta meg a furgont. Az apa ellentartott a kormánynyal, de hasztalan, minél jobban tekert a szél ellenében, annál megállíthatatlanabbul csúszott a semmibe. Kisubul aludt. Bátyja könnyezett, s azon volt, hogy elcsavarja a fejét az ablak felé, de mindhiába. Az apa elkeseredetten káromkodott. Aztán…

Mert az ember sem több a hangyánál. Erre épp a mi sorsunk a bizonyíték, ne akarjunk hát többek lenni a kozmosz jelentéktelen porszeménél… Tudod mit, más feladatot kapsz, ne gondozd a képeket, hanem inkább égesd el őket, mert kizökkentik a még jó úton haladókat… Égesd el mind, hisz semmi szükség tudatébresztésre. Az emberiség maga egy tudat, agy, ha úgy tetszik, amiben az egyén egy neuron legfeljebb. Mi csak továbbítunk, nem alakítunk, nevetséges áltatás azt hazudni, hogy kiemelkedtünk az állatvilág öntudatlanságából… Most vagyunk benne igazán, mikor az ellenkezőjéről papolunk… Ennyi… Szia Fric! Örültem, hogy a barátod lehettem. Tudom, hogy nem vagy buzi. Bocsáss meg! Nagyon kedveltelek…
Kisubu

Megzavarodva mentem sakkozni. A végjátékot gyakoroltuk jóindulatú tanárunkkal. Sokadik nekigyürkőzésre sem tudtunk rájönni a megoldásra. Nehéz feladványokat hozott az öreg. Láma még kapizsgált valamit, de én koncentrálni sem voltam képes. Kisubul ákombákomai szaggatták a fejem. Egy egyszerű gyaloglépés néha meghaladja a fantáziát. Ráadásul valami furcsa dolog történt. A király kétszer is feldőlt, mintha erős szélfúvás sodorná el. Kikerekedett szemmel néztünk egymásra. Aztán elütöttük valami marháskodással e túlvilági legyintést. – Biztos Botvinik kísértete… – tódította nevetve falábú mesterünk. – Nem bírja a mai töketlenkedésteket… Röhögtünk, ha kissé fásultan is… Egy árny kapaszkodott vissza a töltésre. Odalenn oldalára dőlt, horpadt vaskaszni. Szabadon futó kereke még pörög. Benne két test. Köröttük csupafém vázak, keretek. Hideg, gyilkos szorítás. A nagyobb korpusz összecsavarodva nyögdécsel. A kisebbik nyaka ott szakadt a két kocsi karfája között. Szájából egyenletesen szivárog a vér…

Lehettünk vagy százan a falusi temetőben. Az intézetből négyen utaztunk le: Döni, Ungcsi, én, meg a kissé pityókos igazgató. Mi hárman a szobatársai voltunk Kisubulnak. Persze Nagyubul is eljött, miután valahogy összefércelték, drótozták, gyógytornálták a kórházban. A sír szélénél állt a kocsija. Mi vele szemben sorakoztunk. Döni és Ungcsi a Meyrákban. Nekem hoztak egy lócát. Az igi mögöttünk dülöngélt, s árasztotta nyakunkba a cefreszagot. Néha, imbolygása közepette, stabil pontot talált satnya vállainkon. A pap szomorú beszédet mondott, a kántor Istennek csikorogta dalait. A búcsúzó hangyanép ámenei pecsétekként döndültek. Nagyubul hegyesszögben előredőlt. Bepárásodott szemüvegével úgy festett, mint egy szomorú ufó. Egyenletesen hullott széltől kusza hajára a hó. Már kis fehér sipka kerekedett rajta, csipkés, akár egy ünnepi sábeszdekli. A lapátolás előtt még volt egy feladatom. Játékvödörnyi hamut öntöttem a koporsóra. A fekete pernye megmintázta a tölgyfára rátelepedő havat. A mélyben – vibráló szememnek legalábbis úgy tűnt – apró hangyakatonák kezdtek rohangászni, és testükkel óvón fedték a koporsó felszínét. Csattogtak a göröngyök. Ubulmama elájult. Bele a hóba. Döni és Ungcsi elröhögte magát. Vinnyogtak az úgy-ahogy visszanyelt gurguláktól. Tulajdonképp be voltak tépve, csak eddig jól tartották magukat. A gyásznép megvetően bámult ránk. Az igi vállainkat veregette, induljunk, szégyenletes ez a viselkedés…

Két héttel a temetés után odagördült hozzám Bridzs:
– Ajánlok egy jó kis bizniszt! Ma megint szar volt a táp, a húst meg ellopta a konyhás. Maradt egy képe a Kisubulnak, tudod, ami engem ábrázol… (Itt ásított egyet.) Eladnám neked, te voltál a legjobb barátja. Kaptál már segélyt?
– Utalták. Mennyit kérsz?
– Két pizza ára. Oké? Tenger gyümölcseis…
– Sima sajtos…
– Ne már, tök éhes vagyok! A sajttól még kajásabb szoktam
lenni!
– Sajtos!
– Na, jó!
– Itt van ezerkettő!
– Ezerháromba kerül.
– Fene a beledet… – röhögtem, s megtoldottam a pénzt egy
százassal.

Bridzs úgy gördült ki az ajtón, mint egy győztes hadvezér, mint egy szagot kapott dolgozó, ami a tetem felé lódul. A hamburgerfoltos képet a rajzzal díszített boríték mellé tettem egy dossziéba. Jól megfért abban Bridzs mindent betöltő, félfamentes mása és egy koporsóforma elektromos kocsi, aminek kereszt volt a dzsojsztikje…
 


2009.05.10

E-mail l Wembester l Adatvédelem l Portáltérkép l Admin
Kelemen Kör © 2009